Érezted már magad valaha bezárva? Bezárva a saját börtönödbe, aminek a falait nem lépheted át, mert te építetted őket magad köré? Az érzés, mikor megbánod, hogy lemondtál arról ami egyszer fontos volt, vagy tán az életed jelentette... Mert akor azt gondoltad, így könnyebb elviselni a hiányt, amit a szívedben hagy, mintha Ő mondja ki, hogy vége, mert így legalább az önbecsülésed megtarthatod.
De mégis mit ér az önbecsülés, ha magadnak maradtál? Egymagadnak, a semmiben, álmok nélkül, célok nélkül, tudván, hogy magadnak köszönheted ez ürességet. És mégis évődsz, hétről-hétre, napról-napra, percről-percre, hogy mi lett volna, ha te nem teszed meg a záró lépést. Talán sosem kapsz elutasító választ. Talán megmaradt volna az örökké tartó kétely, azzal kapcsolatban, hogy most mi is történik. Évődtél volna tovább az örökkévalóságig, de legalább Őt magad mellett tudhattad volna.
De mégis, az az érzés, hogy továbbléptél, vagy hogy ezt kell tettetned a világnak, s elltitkolni azt, ami valós, hogy a lemondás örökké seb marad. Ott bent. Megnyomorít. Befolyásolja a többi döntésed.S nem tudsz többé tiszta fejjel gondolkodni, mert legyen akár egyetlen pillanat, ami a vele töltött időre emlékeztett, ismét nyomorultnak érzed magad.
